Tanúsítvány
SSL Certificate
Látogató számláló
0
0
8
4
2
7
4
Élet&Stílus Magazin
BLOG
2020.12.20 17:32

Minden napi újrakezdések

2020-ban sokat változtam, elengedtem rengeteg dolgot,  felismeréseim elgondolkodtattak, már nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos számomra.

A tehetség az egy állapot. Ennek tudatában élni az életet nem könnyű, sőt elég nagy teher, ha az ember a történéseket nem elengedi, hanem rágódik rajta.

A 2020 az elengedések és az absztraktjaim éve volt. Imádtam minden egyes pillanatát!

Tegnap egy ismerősömmel történő beszélgetés során elhangzott a következő: nem is ismerlek, nem tudok rólad semmit.... olyan fura vagy, mint ahogy a művészek általában.

És akkor eszembe jutottak azok a művészek, akiket szintén furának tartottak a történelem során.

A titok én magam vagyok, s azt meg is tartom magamnak. A korábbi, nagy nyilvánosságra való törekvésemet már elnyomja annak a meditatív állapotnak a megélése, amit festés közben élek meg.

Addig míg az volt a fontos, hogy minél több festményt fessek rövid időn belül, addig csak menekültem a mindennapok elől. Mindig vártam azt, hogy talán a soron következő képem lesz az, amellyel berobbanok a köztudatba, aztán ez a pillanat valahogy nem érkezett el.

Ezen túl rengetegszer kerestem a lehetőséget arra, hogy festményeimet galériákban, kiállítótermekben kiállítsam, de ez manapság csakis a befutott festők privilégiuma.

Engedd meg, hogy elmeséljek egy történetet, hogy megértsd egy feltörekvő festő elé állított akadályok hatását:

Történt egyszer, hogy az egyik budapesti filmszínházban megnéztem ismerősömmel egy művészfilmet egy festő életéről, azt hiszem Monetről szólt.

A film végén beugrott nekem, hogy egy művészeti tanoda ebben az épületben állított ki évekkel ezelőtt képeket. Úgy gondoltam, bepróbálkozom én is.

A film utáni kávénk elfogyasztása közben észrevettem egy nyitott irodaajtót, mondtam is a vendégemnek, hogy várjon egy pillanatig, megkérdezem, hogyan lehet azon a helyen kiállítani.

Megálltam az iroda ajtóban, és az asztalnál ülőhöz fordultam:

- Jó napot kívánok! Érdeklődni szeretnék kiállítási lehetőség iránt.

Majd rövid beszélgetést kezdtünk, és próbáltam arra terelni a szót, hogy milyen díja van a kiállításnak, amelyre ha jól emlékszem nem kaptam választ, csak egy elérhetőséget, hogy kit keressek. Az viszont biztos volt, hogy nem kevés pénzt kellett volna fizetnem a kiállításért.

Erre megkérdeztem a számomra legfontosabbat:

- És mikor lehet ingyen kiállítani itt a színházban?- s vártam a választ, mely nem is érkezett soká.

-Majd, ha magáról szól a film.

Leforrázva éreztem magam, mert tudtam, támogató híján kivitelezhetetlen egy kiállítás ezen a helyen, ha nem látnak képeimben lehetőséget. És akkor elköszöntem, és csalódottan stagnáltam a tényeket.

Azóta többször futottam bele hasonló szituációba. Például külföldön élő magyar festő műveit állították ki, mintsem egy tehetséges magyarországon élő festő műveit.

Pár év múlva jöttem rá, hogy nekem nem kell bebizonyítanom semmit, úgy vagyok jó, ahogy vagyok. A lényeg, hogy legyek egyedi, és meghökkentő :) ami sikerült is főképp az ilyen jellegű képeimmel:

 

Az az óriási szabadság, amit megélek a hasonló képek alkotása közben, az semmihez nem hasonlítható. Egyszerűen imádom ezt a rengeteg festéket vezetni a vásznon, és játszani a színek értékével, és megélni minden egyes pillanatot.

Valahol tudom, hogy nemcsak maga az alkotás okoz meditatív állapotot, hanem ezeknek a képeknek a szemlélése is. Imádok elveszni a színes vonalakban, majd megtalálni újra azt. S az út közben rengeteg más ingerrel találkozom, amelyek eltéríthetnének, de a szemem csak azt az egy kiválasztottat figyeli: magát az utat.

Sokszor a nappaliban magam felé fordítot hasonló stílusú festményeimet, és nem teszek mást, csak nézem, mint ahogy valamelyik nap egy kedves vendégem is, aki belemélyült a megfigyelésbe, és néha feleszmélt, hogy "nahát, ezt a színt csak most vettem észre!"

Én imádok beleveszni a képeimbe.

Amikor festem azokat, nagyon vigyázni kell a festék állagára, hiszen ha lágy a festék, akkor pont a lényeget veszíti el a kép. Viszont amikor festek játszom a festék állagával is sokszor, így tudatosan hagyom veszni a sűrű festéket egy másszínű foltban.

Ahogy szárad a festmény, úgy mattul, és válik a vászonnal egyenlővé, felülete simává.

Fokozottan ügyelni kell a festék mennyiségére a súly miatt is, valamint azért, mert száradás alatt a vastag festékrétegek külseje szárad meg először, s ha nem figyelek a helység hőmérsékletére, és arra, hogy eléggé páradús legyen az, akkor a festék megrepedezik, és nem adná vissza azt a látványt, amit én mutatni szeretnék.

A stílus neve: action painting, a múlt század közepén egy művészeti irányzat volt a festők körében.

Töredelmesen bevallom, nem néztem utána a számomra ismeretlen stílusoknak, már csak azért sem mert nem is tudtam, mit keressek. Valószínűleg, ha képzőművészeti egyetemre jártam volna, teljesen tisztában lettem volna a stílussal, és az alkotókkal, akik így festettek, köztük Pollock-kal.

Amikor először felmerült a neve, azt sem tdtam, ki ő. Tulajdonképpen tudatosan kerültem a festmények és alkotóik nézegetését, főképp az absztraktokét, hiszen sokáig ez  astílus nagyon távol állt tőlem, egyszerűen el sem tudtam képzelni, milyen lelkiállapot, és gondolkodásmód kell ahhoz, hogy valaki absztraktot fessen. Aztán rájöttem, hogy pont gondolkozni nem kell közben. Hanem csak hagyni, hogy egy láthatatlan erő vezesse a kezem.

És akkor megszületett bennem az action painting, először a színes foltokat egy kartonnal húztam el a vásznon, majd meghagytam a színes csíkokat, viszont akkor megrepedezett a festék. És egyszer csak sikerült. És addigra már fel is merült Pollock neve, akinek művei valóban hasonlítanak technikájában az enyémhez, vagyis fordítva.

De, mint ahogy Afremovhoz sem akartam, hogy hasonlítsanak, úgy nem szeretném, ha Pollockhoz hasonlítanának, vagyis azt sem tudom, hogy mi a jó nekem :)

Mindenesetre érzem a különbséget az ő alkotásai és az enyéim között. Én kolorista festőnek vallom magam, festményeim burjánzanak a színekben.

Ott állok a fekete vászon felett, és veszem kezembe sorba a színeket, s hagyok nyomot a vásznon, amely egyszercsak tele lesz színes foltokkal. Imádom ezt csinálni.

És amikor már kellőképpen elfáradtam, és érzem, hogy eddig és ne tovább, teszem biztonságos helyre a képet, hogy lakótársaim két kutya, egy nyúl, és egy macska nehogy végiggyalogoljon rajta.

Pár nap múlva néze meg újra a képet, immár álló helyzetben, s áll össze bennem a kép.

Utólag már nem szoktam belenyúlni a képbe.

Most pedig szárad az a festmény, amelyet bemutattam fentebb, s alig várom, hogy rápillanthassak.

A festményt nem szeretném magamnak megtartani, hiszen nem azért festettem. Az enyémek azok a pillanatok, amelyekben az elkészült.

Nem a tárgyhoz ragaszkodom, hanem az érzéshez, ami nem enged. Talán ez az érzés éltet minden festőt, aki egyszer átélte.

Webáruház készítés